Mind több tanulmány foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a karrierjük építő személyek mennyi időt foglalkoznak a családjukkal, barátaikkal.
A legutóbbi Regus Work-Life Balance Index alapján a világra jellemző értékek borzalmasak – az eredményekből az derül ki, hogy még mindig túlzottan magas azoknak a száma, akik nagyon keveset törődnek a családjukkal, a legtöbb időt és energiát a munkájukba fektetik.
Pedig a dolgozó ember számára fontos lenne a megfelelő életritmus kialakítása, amibe beletartozik a családi-, illetve a baráti társaságára jellemző élet.
Az a dolgozó, aki csak dolgozik, de semmi más örömöt nem talál az életben, fásulttá válik.
A fásultság pedig a munkavégzés minőségében és mennyiségében is megjelenik – ez pedig előbb-utóbb a vállalat bevételében is megjelenik, méghozzá negatív előjellel.
A profittermelés a piacgazdaság és a versenypiac sajátos velejárója, a cégek számára eddig az volt a legjobb, hogy az alkalmazottai minél több időt töltsenek a munkahelyükön – minél több munkát elvégezve, lehetőleg a legkevesebb anyagi ráfordítás mellett.
A mai gazdasági többszereplős helyzetben a munkavállaló ezt nyilván teljesíteni is szeretné – egy pont után már nem lehet tovább fokozni a „munkamániát”.
Hiába a vállalat által felkínált munkavállalónak juttatott egyéb szolgáltatások azért, hogy a munkáját össze tudja egyeztetni a magánéletével – már a megfogalmazásból is kiderülhet – hogy ez hosszú távon nem vezet eredményre.
Ha a cég kínál megoldásokat, akkor a munkavállalónak kellene megtalálnia a maga megoldásait. A cég érdeke minden beosztottra igaz, de a beosztottak érdekei már változóak – ahányan vannak, annyiféle igény alakulhat ki a családi életükkel kapcsolatban.