Minden szülő azt szeretné, hogy a gyermeke okos, ügyes, kiegyensúlyozott, boldog és sikeres legyen. Hogy mindez biztosan megvalósulhasson, a szülőknek számos dologra oda kell figyelniük a gyermeknevelésben.
Ahhoz, hogy egy ember példás felnőtt életet éljen, a gyermekkorban tapasztalt ingerek a legmeghatározóbbak. A gyerekek agya úgy működik, mint a szivacs: szinte mindent magába szív válogatás nélkül, legyen az jó vagy rossz.
A gyerekek tanulási folyamata kétféle módon történik, melyek közül az egyik maga az utánzás. A gyerekek értelemszerűen azokat az embereket utánozzák elsősorban, akik a legközelebb állnak hozzájuk. Ők általában a szülők. A gyerekek folyton figyelik a szüleik viselkedését és utánozzák a cselekedeteiket. Ha az apuka felrakja a lábát az asztalra tévénézés közben, akkor a gyermek is megpróbálja, ha az anyuka fél a pókoktól, akkor a gyermek is félni fog, ha a szőlők hangosan és túlgesztikulálva beszélnek, akkor a gyermek is így tesz.
A gyerekek szinte mindenben utánozni képesek a szüleiket: átveszik a hiedelmeiket és a szokásaikat, utánozzák a viselkedésüket és megöröklik a személyiségjegyeiket. A gyerekek figyelik, mit tesznek, mondanak, sőt mit gondolnak a szüleik és követendő viselkedésformaként tekintenek rájuk.
A gyermekek tanulásának másik módja az a törekvés, amivel a rossztól a jó felé igyekeznek. Ha például egy helyzet számukra kényelmetlen vagy netalán fájdalmas, akkor megkísérlik ezt megváltoztatni és a boldogságra törekszenek.
Ez a fajta törekvés az egyik legáltalánosabb és legerősebb emberi vonás és motiváció. Mindent, amit egy gyerek tesz az életében, a boldogságra és a kényelemre való törekvés ösztönzi. Mindig arra törekszik, ami számára jó és kényelmes, így szocializálódik és így fejlődik az éntudata.
A gyermek tanulásához elengedhetetlen táplálék a szülő szeretete. Ha ezt nem kapja meg, a fejlődése nem lehet sikeres vagy nem mehet maximális. A gyerekek számára a szülők szeretete jelenti az érzelmi biztonságot. Gyakorlatilag a gyermek minden védelem részese és semmiben sem szenved hiányt, ha magáénak tudhatja a szülő szeretetét.
Amennyiben a szülő oly módon nevel, hogy közben megvonja a gyermektől a szeretetet, akkor a gyermek elveszíti a szülő irányából táplált biztonságérzetét. Ilyenkor szorongás és félelemérzet alakul ki a kicsiben.
A gyermek nem tudja felmérni a szülő megváltozott viselkedésének okát. Nem tudja, hogy a szülő szándéka a büntetéssel vagy a fenyítéssel az, hogy megóvja a gyermekét. A gyermek csupán annyit érez, hogy a szülő elfordult tőle és elveszíti a támogatását. Ebben az esetben a gyermek szinte pánikszerűen próbálja visszaszerezni az édesanyja vagy az édesapja szeretetét.
A felnőttkori személyiségproblémák túlnyomó többsége épp a megvont szeretet miatt alakul ki. A későbbiekben ezek a problémák a legtöbb esetben az emberi kapcsolatokban csúcsosodnak ki. Sajnos nagy számban az ilyen események tehetők felelőssé a párkapcsolati problémák kialakulásáért is.
A szülői „túlkapások” miatt a gyermekek elveszíthetik a természetes félelemmentességüket, különösen akkor, ha a testi fenyítések vagy a destruktív kritikák rendszeressé válnak. Ezek következtében olyan negatív viselkedésformák és válaszminták lesznek jellemzőek a gyerekre, amelyek a későbbi életét is negatívan befolyásolják.
Minél gyakoribbak a testi fenyítések vagy a destruktív kritikák a szülő részéről, annál mélyebben vésődnek a tudatalattiba a negatív viselkedésminták, ezáltal nő a bizonytalanság és a félelemérzet a legkülönfélébb dolgok iránt. Ennek a megelőzésére kell törekedni, hiszen a gyermekben előidézett sérüléseket kijavítani már sokkal nehezebb.
